6. rész

Mosolyt erőltettem az arcomra. Kedves mosolyt.. De a családtagjaim még mindig nem tették ezt. Inkább éreztették velem, hogy csodálkoznak a felébredésem miatt. Mintha már beletörődtek volna abba, hogy sosem látnak viszont. De tulajdonképpen hol is voltam mielőtt felkeltem? Sőt, miért is aludtam? Vagy...aludtam egyáltalán? Hát, már nem mosolyogtam. Teljesen kétségbe voltam esve.
-Hugi!-Törte meg a csendet James. Ekkor a szám tiszta szívemből felfele gördült. De továbbra sem szólhattam semmit. A helyzetem aggasztó volt . Nem tudtam beszélni, de legalább hallottam. Nem tudtam mozogni. Nem volt étvágyam, és sovány voltam.
Az ápolónő egy papírt és egy tollat nyújtott felém. -Tessék, édesem. Ha szeretnél valamit, ezen a lapon megoszthatod velünk.
Megfogtam a tollat jó erősen. Akárhogyan próbálkoztam, nem tudtam írni. Nem arról volt szó, hogy elfelejtettem, írni, és beszélni is. Nem, pontosan tudtam mit kell tennem. Mindig, amikor beszélni szerettem volna, egy hang sem jött ki a torkomon. Amikor pedig írni próbáltam, egyszerűen úgy remegett a kezem, hogy nem bírtam lenyomni a tollat a papírra. Kínosan éreztem magam. Mindenki engem nézett, és addigra nem csak a családom, és az engem ellátók voltak bent, hanem a konyhás is, aki éppen ételt, és italt hozott nekem, és a szomszédszobából egy kedves  anorexiás lány is átjött hozzám, amikor megtudta, hogy felébredtem. Mint kiderült, a lány rendszeresen látogatott. Sosem voltam még ilyen kiszolgáltatott helyzetben. Tehetetlennek éreztem magam.
-Nyugodj meg, Co!-Mondta a lány a szomszédszobából.
Co? Hiszen nem is ismerem! Ne nevezzen ilyen bizalmasan! Co-nak csak a volt legjobb barátnőm Marissa hívott. A VOlT bff-em. Mari körülbelül két évvel ezelőtt kórhàzba került. Sose mondta el, hogy mi miatt. Sőt, nem is tudtam beszélni vele. Az iskolában évvégén elköszöntünk egymástól, mert Marissa azt mondta, a nyárra a nagymamájához utazik nyaralni, és csak összel tér haza. Majd augusztusban érkezett nekem a telefonhívás:
-Jó napot kívánok, Miss Collint keresem!
-Jó napot, én lennék az! Ki maga?
-A kórházból hívom magát. Azt a parancsot kaptam, hogy értesítsem Önt, Miss Marissa elhalálozásáról.
Elakadt a lélegzetem.
-Hogy mondja?
-Elnézést, annyit tudok , amennyit maga. Huszonnégy órája halt meg, itt a kórházban Miss Marissa kisasszony. Már június óta betegen feküdt az egyik szobában , és rám hagyott egy levelet, miszerint ha majd örökké lehunyja a szemét, hívjam fel magát, de előtte ne szóljak. Én a külföldi nagybácsija vagyok. Engem is meglepett....
Itt rányomtam a telefont, nem bírtam tovább. Az előző mondataira sem figyeltem igazán. Végig azon az egy mondazon járt az eszem... Miss Marissa kisasszony elhalálozása.
Nem bírtam felfogni. Kicsi korunk óta össze voltunk nőve. Ha sírtam, ő is sírt. A nevettem , ő is nevetett. Neki az ősszes titkaimat elmondhattam. Még a versenyeredményeimnek is együtt örültünk.Hát igen, nélküle már nem vagyok ugyanaz. Azóta nincsenek barátaim. Senkinek nem önthetem ki a lelkem, és senkivel nem oszthatom meg a titkaimat.
Tehát összeszedtem magam. Koncentráltam, és egy hatalmas kérdőjelet firkantottam a papírra.
-Nos, a kérdőjelre számtalan választ lehet adni.-köhintett Mr. Sabah . -De talán a legfontosabb, hogy tudd, most egy hosszú ideig tartó kómából ébredtél fel.
-Tehát kóma-gondoltam.-Igen. Akkor ez a magyarázat rá, hogy angyal voltam. A halál szélén álltam. És az a a repülés talán tényleg megtörtént. Tényleg találkoztam Gloriettel és Sarahval. A ...a halálban.. De visszatértem. Így hát hátra maradt egy nagyon fontos kérdés.
Újra a kezembe vettem a tollat, és egy szabálytalan kört rajzoltam a lapra, amihez nagyon össze kellett szednem minden erőmet. A körbe belerajzoltam egy nagy, és egy kis mutatót.
-Ó, Collin!-sírt fel Emily nagyi-Hagyd az időt! Az a lényeg hogy visszatértél! Élsz! Fel tudod ezt fogni?
Fel tudtam, hisz sose gondoltam, hogy   meghaltam.Vagy....gondoltam valaha?
-Öhmm, a kóma időtartama-köhintett megint az orvosom. Nagyon sokat várt , majd kinyögte.-Két hosszú hónap.
Erre leesett az állam.Két hónapig voltam kómába? Olyan hosszú ideig? Akkor már a versenyre sem jutok el! Jaj, hát mozogni sem bírok, mit versenyezek itt! Ha jobban visszagondolok, talán alig egy órás kiruccanásnak tűnt a gyönyörű angyalok völgyében való "túrám".
Na viszont ezt, ezt...nem bírtam felfogni. Lemaradtam ezernyi fontos táncversenyről és
tömérdeknyi családdal töltött időről.  Nem mintha amúgy olyan sok időm lenne a családommal lenni, de két hónap "távollét" még nekem is sok.
Köhögtem egyet. Vagyis nevezzük annak. Valami nagyon kaparta a torkomat, és köhögés ingerem volt, ám nagyon furcsa hang jött ki a torkomon.
-Nos,arra kérek minden bent tartózkodót, hogy menjen ki a kórteremből. Természetesen Miss Lissabeth nővér kivételével. Pár vizsgálatot szeretnék elvégezni a kishölgyön és speciális módon beszélgetni vele.
Kezdtem kicsit rettegni. Világéletemben utáltam az orvosokat, és még cuki kis állatos matricákkal sem tudtak becsalogatni. Jaj, ha már itt tartunk. :Vajon most kapok matricát? Na jó, viccet félre téve nem tudtam mit tegyek. Nem mintha tudtam volna bármit is tenni, hisz teljesen tehetetlen voltam.
-Felteszek pár kérdést , és szeretném, ha bólintással adnál IGEN választ és fejrázással NEMet.

Pár órával később
-Kisasszony! A lány a szomszédszobából szeretne benézni kicsit Magához.
Bólintottam.Most már nem esett nehezemre a mozdulat. A délelőtti vizsgálat nem is volt olyan szörnyű. Az orvos feltett nekem pár kérdést, majd megnézte az elmerevedett izmaimat. Figyelte a légzésemet, a szívverésemet, és a fejemen lévő sebet is tanulmányozta egy ideig.  Viszont ezek után szörnyű dolgokat  közölt.
-A fejed a becsapódáskor megsérült, így esett kómába, és a seb is így keletkezett. Az izmaid a vártabbnál sokkal merevebbek, a hangszálaidnak pedig kell pár hét regenerálódás . Ugyanolyan értelmes ember vagy, a koponyád szerencsére nem sérült. Viszont hallottam, hogy kitűnő balerina vagy. Amint helyre  jöttek az izmaid, gyógytornákon kell részt venned, és egy ideig kerekesszékben leszel. Majd lassacskán újra elkezdhetsz táncolni, de ehhez egy év, vagy akár még több idő is szükséges.
Mr. Sabahnak ezzel tehát sikerült teljesen lesokkolnia.
Amint a szomszédlány belépett, hangos köszöntéssel fogadott. Sokat mesélt nekem arról, hogy mennyit látogatott, amíg kómában voltam. De az életéről, vagy magáról semmit sem mondott. Olyan titokzatos volt, hogy még  a nevét sem árulta el. 
A délután hátralévő része gyorsan telt, mert nagyi behozott egy regényt, amit olvasgathattam. Majd vacsorához, az egész család össze gyűlt. Nekem förtelmes kórházi kaját kellett ennem, ráadásul étvágyam sem volt hozzá. Éppen annyi erőm csak volt, hogy magamtól egyek. Azt mondják,  sérülésem súlyosságát nézve, kár egy évre is kómába eshettem volna, így szerencsém van a mostani állapotomat nézve. Ahogy a tojáslevest kanalazgattam, egy elszontyolodott, vízáztatta papírcetlit találtam benne, ami nem is olyan régen kerülhetett bele, különben már teljesen elázott volna. De a rajta  lévő szöveg még éppen olvasható volt. 
"I am Marie. At the bedroom, near your room." "Marie vagyok. A szomszédszobából."                  Hatalmasat sikoltottam, és fellöktem az asztalt. Marie?