Nem láttam túl tisztán, a legtöbb dolog, ami a szemem előtt volt, elhomályosult. De a tárgyak körvonalából ki tudtam venni, hogy mik vesznek körül engem. A bal oldalamon lévő asztalon valószínűleg egy kislámpa lehetett, mert nagyon zavarta az erős fény a szememet. Jobb oldalamon, pedig egy ágy volt mellettem. Egy szobában voltam. Persze talán ezt eddig is sejthettem. A legutolsó dolog , amire emlékszem, az volt, hogy zuhantam. Ki tudja, talán csak képzelegtem. Hirtelen a fejemet előrebillentettem, és a nyakam iszonyatosan sajgott. De láttam, hogy egy alak áll előttem. Mivel az arcát nem láttam, feltételeztem, hogy háttal állt nekem. Meg akartam szólítani, de egy hang sem jött ki a torkomon. Ez nagyon zavaró tud lenni, különösen, ha az embernek minden izma fáj. Ezt eddig észre se vettem. Megpróbáltam felülni, de egyszerűen lehetetlen volt. A nyakam beállt, a hátam lezsibbadt, a lábaimat nem éreztem. Fogalmam sem volt, hogy ez mitől van. Fogalmam sem volt, hogy mit csináltam ezelőtt. Fogalmam sem volt, hogy miért vagyok egy idegen berendezésű szobában. Semmiről nem volt halvány lila fogalmam sem. A folyosóról hangok szűrődtek be a szobába. Ha jobban füleltem, hallottam a beszélgetést.
-Anyu! Állj már le. Én nagyon sajnálom, ami történt! Nem szeretném, ha ezt még te is a fejemhez vágnád!
-Phil! Értsd meg! Ami történt, az mindenkire lesújtott! Nem biztos, hogy fel fogom tudni dolgozni! Össze fogok omlani!!-Ekkora már ordított a női hang.
-De Emily! Értsd már meg, ezért nem én vagyok a hibás! Mindent megtettem, de nem sikerült kivédenem a becsapódást!
-Nem sikerült kivédened a becsapódást!? Ennyi!? Na jó, fiam , elegem van. Lehet, hogy elveszítem egyetlen leány unokámat, és te csak ennyit tudsz mondani?
-Anya! Pont te mondod? Szerintem én vagyok az, aki a legjobban sajnálja a lányomat. Nem te vesztetted el a feleségedet, már vagy tíz éve, és nem a te lányod van kómában! Kérlek maradj csöndben, és ezt a beszélgetést ne folytassuk! Köszönöm! Nem tudom, mi történhetett ezután , de a beszélgetés nem folytatódott. Majd elkezdtem agyalni. Fiam, Emily, Phil, Anya...Fiam, Emily, Phil, Anya. Ezek a nevek hangzottak el. Várjunk csak! Phil, az apám, akinek Emily az anyukája, tehát Emilynek Phil a fia. Hirtelen miden összeállt. A folyosón éppen a nagyanyám beszélgetett az apámmal. Mind a ketten attól féltek, hogy elveszítenek, úgy ahogy annak idején mi tettük anyával. És ezért Nagyi Apát okolja. Miközben világossá vált minden, nagyon elkezdett zavarni ez a dolog. Apa és Nagyi, akik mindig jól megvoltak, hisz mind a kettőjük jól kezelte a problémákat is, úgyszint egymás felé, most összevesztek miattam.
-Mr Sabah! Collin felébredt!-Kiáltott ki az ajtón a nő, akit ezelőtt csak háttal láttam. Biztos azalatt, amíg hallgatóztam, észrevett engem. Lassan az alak-mert még mindig nem láttam, csak nagyon homályosan-felém sétált.
-Máris megyek! -Hallottam az alak kiáltására a választ.
-Jaj, édesem! -Mondta a hölgy, és megsimogatta az arcomat. Én megint nyitottam a számat, hogy mondjak valamit, vagy feltegyek minden lehetséges kérdést, de nem jött ki egy hang sem a számon.
-Tudom, tudom kicsem! -Mondta. Szerettem volna megondani neki, hogy ne szólítson kincsemnek, mert úgy csak nagyi nevez, de nem tehettem-Tudom,hogy ez most milyen nehéz neked. Hidd el, rendbe fogsz jönni! De addig is figyelmes gondozásra van szükséged.-mondta, majd ásványvizet öntött az egyik üvegpohárba, ami a mellettem lévő kis polcocskán volt, és felém nyújtotta.
Ekkor meg szerettem volna köszönni, de leintett.
-Nagyon..szívesen.-Furcsa volt, hogy miközben mondta , egy pillanatra megállt. Mintha nem lenne benne biztos, hogy szívesen teszi. Persze engem már az is megnyugtatott, hogy a hangjából áradt a kedvesség.
-Megjöttem! Hogy van a beteg? - kérdezte tőlem az orvos, amint belépett. Furcsa volt, hogy egyes szám, harmadik személyben beszél hozzám, és már kicsit sem volt olyan bizalmas , mint a nő, aki eddig beszélgetett velem. Vagyis beszélgetett volna, ha tudtam volna válaszolni neki.
Óvatosan bólintottam, jelezve, hogy minden rendben. Pedig egyáltalán nem volt semmi rendben. Még ez a bólintás is fájt, nagyon megerőltető volt.
-Mr. Sabah vagyok, a doktorod, ő pedig itt Miss Lissabeth, az ápolónő.-Mutatott a mellettem lévő női alakra.
Óvatosan, kicsi kortyokban megittam a vizet, amit adtak nekem. Volt benne valami keserű íz. Mintha kevertek volna bele valamit, de éppen nem ez volt a legnagyobb bajom, így nem foglalkoztam vele. Hirtelen belépett a családom, egyetlen hiányzó tag nélkül, és amikor megláttak, elállt a lélegzetük. Hát, azért jobban örültem volna, ha mosolyognak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése