6. rész

Mosolyt erőltettem az arcomra. Kedves mosolyt.. De a családtagjaim még mindig nem tették ezt. Inkább éreztették velem, hogy csodálkoznak a felébredésem miatt. Mintha már beletörődtek volna abba, hogy sosem látnak viszont. De tulajdonképpen hol is voltam mielőtt felkeltem? Sőt, miért is aludtam? Vagy...aludtam egyáltalán? Hát, már nem mosolyogtam. Teljesen kétségbe voltam esve.
-Hugi!-Törte meg a csendet James. Ekkor a szám tiszta szívemből felfele gördült. De továbbra sem szólhattam semmit. A helyzetem aggasztó volt . Nem tudtam beszélni, de legalább hallottam. Nem tudtam mozogni. Nem volt étvágyam, és sovány voltam.
Az ápolónő egy papírt és egy tollat nyújtott felém. -Tessék, édesem. Ha szeretnél valamit, ezen a lapon megoszthatod velünk.
Megfogtam a tollat jó erősen. Akárhogyan próbálkoztam, nem tudtam írni. Nem arról volt szó, hogy elfelejtettem, írni, és beszélni is. Nem, pontosan tudtam mit kell tennem. Mindig, amikor beszélni szerettem volna, egy hang sem jött ki a torkomon. Amikor pedig írni próbáltam, egyszerűen úgy remegett a kezem, hogy nem bírtam lenyomni a tollat a papírra. Kínosan éreztem magam. Mindenki engem nézett, és addigra nem csak a családom, és az engem ellátók voltak bent, hanem a konyhás is, aki éppen ételt, és italt hozott nekem, és a szomszédszobából egy kedves  anorexiás lány is átjött hozzám, amikor megtudta, hogy felébredtem. Mint kiderült, a lány rendszeresen látogatott. Sosem voltam még ilyen kiszolgáltatott helyzetben. Tehetetlennek éreztem magam.
-Nyugodj meg, Co!-Mondta a lány a szomszédszobából.
Co? Hiszen nem is ismerem! Ne nevezzen ilyen bizalmasan! Co-nak csak a volt legjobb barátnőm Marissa hívott. A VOlT bff-em. Mari körülbelül két évvel ezelőtt kórhàzba került. Sose mondta el, hogy mi miatt. Sőt, nem is tudtam beszélni vele. Az iskolában évvégén elköszöntünk egymástól, mert Marissa azt mondta, a nyárra a nagymamájához utazik nyaralni, és csak összel tér haza. Majd augusztusban érkezett nekem a telefonhívás:
-Jó napot kívánok, Miss Collint keresem!
-Jó napot, én lennék az! Ki maga?
-A kórházból hívom magát. Azt a parancsot kaptam, hogy értesítsem Önt, Miss Marissa elhalálozásáról.
Elakadt a lélegzetem.
-Hogy mondja?
-Elnézést, annyit tudok , amennyit maga. Huszonnégy órája halt meg, itt a kórházban Miss Marissa kisasszony. Már június óta betegen feküdt az egyik szobában , és rám hagyott egy levelet, miszerint ha majd örökké lehunyja a szemét, hívjam fel magát, de előtte ne szóljak. Én a külföldi nagybácsija vagyok. Engem is meglepett....
Itt rányomtam a telefont, nem bírtam tovább. Az előző mondataira sem figyeltem igazán. Végig azon az egy mondazon járt az eszem... Miss Marissa kisasszony elhalálozása.
Nem bírtam felfogni. Kicsi korunk óta össze voltunk nőve. Ha sírtam, ő is sírt. A nevettem , ő is nevetett. Neki az ősszes titkaimat elmondhattam. Még a versenyeredményeimnek is együtt örültünk.Hát igen, nélküle már nem vagyok ugyanaz. Azóta nincsenek barátaim. Senkinek nem önthetem ki a lelkem, és senkivel nem oszthatom meg a titkaimat.
Tehát összeszedtem magam. Koncentráltam, és egy hatalmas kérdőjelet firkantottam a papírra.
-Nos, a kérdőjelre számtalan választ lehet adni.-köhintett Mr. Sabah . -De talán a legfontosabb, hogy tudd, most egy hosszú ideig tartó kómából ébredtél fel.
-Tehát kóma-gondoltam.-Igen. Akkor ez a magyarázat rá, hogy angyal voltam. A halál szélén álltam. És az a a repülés talán tényleg megtörtént. Tényleg találkoztam Gloriettel és Sarahval. A ...a halálban.. De visszatértem. Így hát hátra maradt egy nagyon fontos kérdés.
Újra a kezembe vettem a tollat, és egy szabálytalan kört rajzoltam a lapra, amihez nagyon össze kellett szednem minden erőmet. A körbe belerajzoltam egy nagy, és egy kis mutatót.
-Ó, Collin!-sírt fel Emily nagyi-Hagyd az időt! Az a lényeg hogy visszatértél! Élsz! Fel tudod ezt fogni?
Fel tudtam, hisz sose gondoltam, hogy   meghaltam.Vagy....gondoltam valaha?
-Öhmm, a kóma időtartama-köhintett megint az orvosom. Nagyon sokat várt , majd kinyögte.-Két hosszú hónap.
Erre leesett az állam.Két hónapig voltam kómába? Olyan hosszú ideig? Akkor már a versenyre sem jutok el! Jaj, hát mozogni sem bírok, mit versenyezek itt! Ha jobban visszagondolok, talán alig egy órás kiruccanásnak tűnt a gyönyörű angyalok völgyében való "túrám".
Na viszont ezt, ezt...nem bírtam felfogni. Lemaradtam ezernyi fontos táncversenyről és
tömérdeknyi családdal töltött időről.  Nem mintha amúgy olyan sok időm lenne a családommal lenni, de két hónap "távollét" még nekem is sok.
Köhögtem egyet. Vagyis nevezzük annak. Valami nagyon kaparta a torkomat, és köhögés ingerem volt, ám nagyon furcsa hang jött ki a torkomon.
-Nos,arra kérek minden bent tartózkodót, hogy menjen ki a kórteremből. Természetesen Miss Lissabeth nővér kivételével. Pár vizsgálatot szeretnék elvégezni a kishölgyön és speciális módon beszélgetni vele.
Kezdtem kicsit rettegni. Világéletemben utáltam az orvosokat, és még cuki kis állatos matricákkal sem tudtak becsalogatni. Jaj, ha már itt tartunk. :Vajon most kapok matricát? Na jó, viccet félre téve nem tudtam mit tegyek. Nem mintha tudtam volna bármit is tenni, hisz teljesen tehetetlen voltam.
-Felteszek pár kérdést , és szeretném, ha bólintással adnál IGEN választ és fejrázással NEMet.

Pár órával később
-Kisasszony! A lány a szomszédszobából szeretne benézni kicsit Magához.
Bólintottam.Most már nem esett nehezemre a mozdulat. A délelőtti vizsgálat nem is volt olyan szörnyű. Az orvos feltett nekem pár kérdést, majd megnézte az elmerevedett izmaimat. Figyelte a légzésemet, a szívverésemet, és a fejemen lévő sebet is tanulmányozta egy ideig.  Viszont ezek után szörnyű dolgokat  közölt.
-A fejed a becsapódáskor megsérült, így esett kómába, és a seb is így keletkezett. Az izmaid a vártabbnál sokkal merevebbek, a hangszálaidnak pedig kell pár hét regenerálódás . Ugyanolyan értelmes ember vagy, a koponyád szerencsére nem sérült. Viszont hallottam, hogy kitűnő balerina vagy. Amint helyre  jöttek az izmaid, gyógytornákon kell részt venned, és egy ideig kerekesszékben leszel. Majd lassacskán újra elkezdhetsz táncolni, de ehhez egy év, vagy akár még több idő is szükséges.
Mr. Sabahnak ezzel tehát sikerült teljesen lesokkolnia.
Amint a szomszédlány belépett, hangos köszöntéssel fogadott. Sokat mesélt nekem arról, hogy mennyit látogatott, amíg kómában voltam. De az életéről, vagy magáról semmit sem mondott. Olyan titokzatos volt, hogy még  a nevét sem árulta el. 
A délután hátralévő része gyorsan telt, mert nagyi behozott egy regényt, amit olvasgathattam. Majd vacsorához, az egész család össze gyűlt. Nekem förtelmes kórházi kaját kellett ennem, ráadásul étvágyam sem volt hozzá. Éppen annyi erőm csak volt, hogy magamtól egyek. Azt mondják,  sérülésem súlyosságát nézve, kár egy évre is kómába eshettem volna, így szerencsém van a mostani állapotomat nézve. Ahogy a tojáslevest kanalazgattam, egy elszontyolodott, vízáztatta papírcetlit találtam benne, ami nem is olyan régen kerülhetett bele, különben már teljesen elázott volna. De a rajta  lévő szöveg még éppen olvasható volt. 
"I am Marie. At the bedroom, near your room." "Marie vagyok. A szomszédszobából."                  Hatalmasat sikoltottam, és fellöktem az asztalt. Marie?

5. rész

Nem láttam túl tisztán, a legtöbb dolog, ami a szemem előtt volt, elhomályosult. De a tárgyak körvonalából ki tudtam venni, hogy mik vesznek körül engem. A bal oldalamon lévő asztalon valószínűleg egy kislámpa lehetett, mert nagyon zavarta az erős fény a szememet. Jobb oldalamon, pedig egy ágy volt mellettem. Egy szobában voltam. Persze talán ezt eddig is sejthettem. A legutolsó dolog , amire emlékszem, az volt, hogy zuhantam. Ki tudja, talán csak képzelegtem. Hirtelen a fejemet előrebillentettem, és a nyakam iszonyatosan sajgott. De láttam, hogy egy alak áll előttem. Mivel az arcát nem láttam, feltételeztem, hogy háttal állt nekem. Meg akartam szólítani, de egy hang sem jött ki a torkomon. Ez nagyon zavaró tud lenni, különösen, ha az embernek minden izma fáj. Ezt eddig észre se vettem. Megpróbáltam felülni, de egyszerűen lehetetlen volt. A nyakam beállt, a hátam lezsibbadt, a lábaimat nem éreztem. Fogalmam sem volt, hogy ez mitől van. Fogalmam sem volt, hogy mit csináltam ezelőtt. Fogalmam sem volt, hogy miért vagyok egy idegen berendezésű szobában. Semmiről nem volt halvány lila fogalmam sem. A folyosóról hangok szűrődtek be a szobába. Ha jobban füleltem, hallottam a beszélgetést.
-Anyu! Állj már le. Én nagyon sajnálom, ami történt! Nem szeretném, ha ezt még te is a fejemhez vágnád!
-Phil! Értsd meg! Ami történt, az mindenkire lesújtott! Nem biztos, hogy fel fogom tudni dolgozni! Össze fogok omlani!!-Ekkora már ordított a női hang.
-De Emily! Értsd már meg, ezért nem én vagyok a hibás! Mindent megtettem, de nem sikerült kivédenem a becsapódást!
-Nem sikerült kivédened a becsapódást!? Ennyi!? Na jó, fiam , elegem van. Lehet, hogy elveszítem egyetlen leány unokámat, és te csak ennyit tudsz mondani?
-Anya! Pont te mondod? Szerintem én vagyok az, aki a legjobban sajnálja a lányomat. Nem te vesztetted el a feleségedet, már vagy tíz éve, és nem a te lányod van kómában! Kérlek maradj csöndben, és ezt a beszélgetést ne folytassuk! Köszönöm!                                                                  Nem tudom, mi történhetett ezután , de a beszélgetés nem folytatódott. Majd elkezdtem agyalni. Fiam, Emily, Phil, Anya...Fiam, Emily, Phil, Anya. Ezek a nevek hangzottak el. Várjunk csak! Phil, az apám, akinek Emily az anyukája, tehát Emilynek Phil a fia. Hirtelen miden összeállt. A folyosón éppen a nagyanyám beszélgetett az apámmal. Mind a ketten attól féltek, hogy elveszítenek, úgy ahogy annak idején mi tettük anyával. És ezért Nagyi Apát okolja. Miközben világossá vált minden, nagyon elkezdett zavarni ez a dolog. Apa és Nagyi, akik mindig jól megvoltak, hisz mind a kettőjük jól kezelte a problémákat is, úgyszint egymás felé, most összevesztek miattam.
-Mr Sabah! Collin felébredt!-Kiáltott ki az ajtón a nő, akit ezelőtt csak háttal láttam. Biztos azalatt, amíg hallgatóztam, észrevett engem. Lassan az alak-mert még mindig nem láttam, csak nagyon homályosan-felém sétált.
-Máris megyek! -Hallottam az alak kiáltására a választ.
-Jaj, édesem! -Mondta a hölgy, és megsimogatta az arcomat. Én megint nyitottam a számat, hogy mondjak valamit, vagy feltegyek minden lehetséges kérdést, de nem jött ki egy hang sem a számon.
-Tudom, tudom kicsem! -Mondta. Szerettem volna megondani neki, hogy ne szólítson  kincsemnek, mert úgy csak nagyi nevez, de nem tehettem-Tudom,hogy ez most milyen nehéz neked. Hidd el, rendbe fogsz jönni! De addig is figyelmes gondozásra van szükséged.-mondta, majd ásványvizet öntött az egyik üvegpohárba, ami a mellettem lévő kis polcocskán volt, és felém nyújtotta.
Ekkor meg szerettem volna köszönni, de leintett.
-Nagyon..szívesen.-Furcsa volt, hogy miközben mondta , egy pillanatra megállt. Mintha nem lenne benne biztos, hogy szívesen teszi. Persze engem már az is megnyugtatott, hogy a hangjából áradt a kedvesség.
-Megjöttem! Hogy van a beteg? - kérdezte tőlem az orvos, amint belépett. Furcsa volt, hogy egyes szám, harmadik személyben beszél hozzám, és már kicsit sem volt olyan bizalmas , mint a nő, aki eddig beszélgetett  velem. Vagyis beszélgetett volna, ha tudtam volna válaszolni neki.
Óvatosan bólintottam, jelezve, hogy minden rendben. Pedig egyáltalán nem volt semmi rendben. Még ez a bólintás is fájt, nagyon megerőltető volt.
-Mr. Sabah vagyok, a doktorod, ő pedig itt Miss Lissabeth, az ápolónő.-Mutatott a mellettem lévő női alakra.
Óvatosan, kicsi kortyokban megittam a vizet, amit adtak nekem. Volt benne valami keserű íz. Mintha kevertek volna bele valamit, de éppen nem ez volt a legnagyobb  bajom, így nem foglalkoztam vele.  Hirtelen belépett a családom, egyetlen hiányzó tag nélkül, és amikor megláttak, elállt a lélegzetük. Hát, azért jobban örültem volna, ha mosolyognak.

4. rész

Felém repül! Elvisz. Biztos , hogy értem jött. Hatalmas fehér szàrnyai vannak és korona a fején. -Őrangyal... -suttogtam
-Kincsem, nem lesz semmi baj-Mondta lágyabbnál is lágyabb hangon. - Elviszlek egy szép helyre. -mosolygott-Ha megengedi, Miss Collin drága!
-Öhm...mennyünk. -Egyeztem bele kissé félve.
Igen, féltem. De nem tudtam mitől.  Talán , hogy majd ott nem láthatom többé a csalàdtagjaimat. Vagy làthatom? Hirtelen nem tudtam eldönteni.
Megtorpantam, de az angyalom csak ment előre.
-Várj! Lenne egy fontos kérdésem!
-Igen aranyom?
-Áh, nem is fontos.-Egyszerűen feladtam. Nem akartam róla tudni. Csak azt akartam , hogy egy olyan helyen legyek, ahol nem ér többé fájdalom, és nem bánt senki. Ahol biztonságban érezhetem magam. Hirtelen nem vált olyan fontossá a családom.
-Rendben, akkor szedd a làbad kisasszony, mert ebben a tempóban sosem érünk oda!
Mentünk-mentünk hosszú időn keresztül, majd egy hatalmas kőfal elé értünk.
-Hát, eljött az ideje. Ha ide belépsz, nincs visszaút. Egy életen át ,sőt még tovább is együtt leszünk majd itt, így azt akarom ,hogy tudd, a nevem Gloriett.  -Mondta förtelmesen széles mosollyal az arcán. Ettől a mosolytól elment a kedvem az egésztől.  Valahogy nem láttam értelmét a hàtralévő időmet ezzel a rémségesen kedves-sőt màr túl kedves-lénnyel eltölteni. Hirtelen a magasból ezüstösen csillogó porszemcsék hullottak ràm. Majd a lapockámból két hatalmas kéken pompázó szárny nőtt ki.
Förtelmes. Ez a te műved?-Kérdeztem az újdonsült "barátnőmtől" .
-Ne légy már ilyen naiv kicsi Collin!
-Ne nevezz így!
- Most már szárnyat növesztettél. Soha többet nem mehetsz vissza az életbe!
-Aljas vagy és kijátszottàl! -kiabáltam torkom szakadtàból.
Dühömben a szàrnyaim átvették az irànyítást-higgyétek el, én sem tudom hogyan- és felrepültem. Nem tudtam irányítani magam. Egyre csak köröztem, keringtem a levegőben, fel-s le kacskaringózva.
-Elég ebből!-Kiabálta el magát Gloriett. Ujjával rám mutatott és lehozott addig, amíg a lábam nem érte a talajt. Bàr még akkor sem engedett el.Megfogott és megpörgetett. A kis aljas..  Fejjel lefelé lógtam. Elegem volt ebből. Elegem volt mindenkiből abban a pillanatban. Haza akartam menni.
Majd hirtelen hirtelen ledobott. A kezemmel védtem ki az esést. Sebek száza foltozódott rajtam.
De erőt vettem magamon, és felàlltam.
-Az első repülésed megvolt, àtmehetünk a falon. -Ezt nem értettem pontosan.
-Repüljek át a falon?-Kérdeztem, hisz a fal megbecsülhetetlen magas volt, talán a felhőkig ért. A  végét pedig nem láttam, fogalmam sincs milyen hosszú lehetett.
-Atyagatya, te kis butus! -Kacagott!-Üdv a halálban! Nyugodtan átsétálhatsz a falon.
-Mi van? Milyen halál? Istenem, mondd hogy álmodok!-motyogtam magamban.
-Nem megyek innen sehova! Ez csak egy rossz álom! Én kómában fekszek a kórházban. Mindjàrt felébredek,és mehetünk is a táncversenyre.
Ekkor egy màsik kék szárnyú angyal lépett hozzánk. A falon túlról jött.
-Hadd beszéljek  vele én, Gloriett! Hátha megtudom győzni.-Mondta kedvesen.
-Ó , játszod itt nekem magad? Tudom hogy nem változtál meg!-sziszegte a fogai között mérgesen a nő , aki miatt talán meghaltam.
-Gloriett..!-Kezdte fenyegetőzve
-Oké, tíz, azaz tíz percet kapsz! Most el kell mennem, de mindjárt jövök, legyetek itt!
Nekem fogalmam sem volt, hogy miről beszéltek, de sejtettem, hogy nem legjobb barátnők.
-Szia! A nevem Suzan, de most gyorsnak kell lennem. Mindent el akarok neked mondani. A-tól Z-ig. És Gloriett jól gondolta, nem meggyőzni szeretnélek, csak elmagyarázni mi  folyik itt. Tehát..
-Vár, te ki vagy? -Vágtam a szavába.                                                                                            -Kérlek, most próbálnám elmondani! Tehát a legtöbb ember aki balesetet szenved, éber kómába esik. Majd két-három héten belül felébred. De akinek súlyosabbá válik az állapota ide kerül, ahova most te is.
-Akkor nekem most súlyossá vált az állapotom? -kérdeztem félve.
-Na, álljunk meg egy pillanatra ! Szeretnéd hogy elmondjam? Mert akkor fogd be a szád! Látod hogy segíteni akarok..de az idő kevés.
-Oké, hallgatok!
-Van egy ötletem! El kell mennünk, hogy időt szerezhessünk!  Kapaszkodj belém-Mondta, én meg engedelmeskedtem.
Átrepültünk egy hatalmas tavon, egy kisebb szigeten, majd egy barlang előtt rakott le Suzan.
-Nos.. onnan folytatom, ahol elkezdtem. Igen, az állapotod súlyosabb, mint gondolnád. Ilyenkor az emberek ide kerülnek. Az olyan angyalok , mint Gloriett, rossz angyalok. A jótevőket sajnos még ötven évvel ezelőtt bebörtönözték. Azóta itt a rosszak vették át az irányítást.
-És te?
-Hjaj! Hagyod, hogy végig mondjam? Én olyan vagyok mint te. Becsapott egy angyal, átléptem a kőfalon és örökre idekerültem. Örök életet, békét, szeretetet, megértést és milliomos életstílust ígért. Ne higgy nekik. Gloriett még elég gyenge angyal, nincs sok ereje, így könnyen legyőzheted. Régen mindenkinek két őrzője volt.  Egy jó és egy rossz. A rossz azt akarta hogy átmenj a falon, a jó pedig, hogy visszamenj az életbe. Aztán a többi rajtad múlott. Én pont akkor kerültem ide, amikor versengtek. Sajnos győztek a rosszak...-Itt megállt, majd nyelt egy nagyot.-Én végignéztem a harcukat. Förtelmes volt. Egyeseket leigáztak, másokat fogdába zártak. Én hittem a rosszaknak. Idekerültem és becsaptak. Semmi sem móka és kacagás. Nincs boldogság.. Se milliomos életstílus. Folyton csak veszekednek.  A lényeg, hogy bármi is történjen, a falon ne menj át. Légy erős!
-Hogy vehet rá , hogy átmenjek a falon?-Kérdeztem.
-Ereje van, de mint mondtam, még új, azaz gyenge angyal. Könnyen ellenállhatsz neki. De a legszörnyűbb dolgokat művelheti veled. Velem nem kellett ilyeneket tenni, mert egyből bedőltem nekik. De emlékszem, akkoriban volt, akiket fojtogattak...Fojtogattak, anélkül , hogy hozzájuk értek volna.-Mondta..de eközben a hangja már remegett. -Én elmondtam mindent, innen már a többi rajtad múlik!
-Nem fogok átmenni azon a falon!
-Hát,  a te dolgod.-Mondta félvállról, és elrepült.
-Hé, Suzan! Most itt hagysz?
Féltem. Itt hagyott.Persze nem kérhettem ezért számon, mert hálás is voltam neki  egyben. Segített. Anélkül, hogy bármi jót tettem volna vele. Ez manapság már ritka.                                              -Többé ő már nem segíthet!-Hallottam egy hangot a távolból
-Ó, ne! Megtalált.... A gonosz megtalált...-Egyfolytában csak kattogott az agyam.
Hátulról befogta a számat, és felkapott.
-Hát, akkor én foglak átvinni a falon.-Mondta, és közben gonoszul kacagott.
Felrepültünk... Az eget hasítottuk. Borzalmasan jó érzés volt. Hirtelen ki tudtam zárni a külvilágot.. Csak azt éreztem ,hogy boldog vagyok.                                                                                                   Jaj, ne! A hatása alatt állok! -Tértem észhez. Hirtelen nem  tudtam mit csinálok..És nem is gondolkodtam! Csak egyszerűen beleharaptam a karjába.
-Te megőrültél?-Kérdezte tőlem, de akkora én már zuhantam. Eldobott..Megijesztettem. Büszke voltam magara. Már csak egy dolog volt hátra.
-Nem megyek át a halálba vezető kőfalon! Én élni fogok!-Kiáltottam torkom szakadtából. A szavaim visszhangzottak..  Majd mielőtt földet értem volna, kinyílt a szemem.

3. rész

Érzem, hogy valami nagyon fáj. Mozdulni sem bírok.  Meg sem tudok szólalni.
-Khmm... - Hallom, de nem tudom honnan szól.
Pedig ébren vagyok. Tudom. Érzem.
- Collin! Collin! Jól vagy? - Most már tudom. Apa szól.
De én nem tudok válaszolni. Pedig nagyon szeretnék.
Az ajtó becsapódott. Apa kiszállt.
Gyorsan intézett egy telefonhívást, de nem hallottam , hogy kivel és miről beszélt.
Nem lett semmi baja. Bicegett, de teljesen jól volt. Én émelyegtem . Nagyon fájt valami...Pontosabban mindenem fájt...
Néhány perc múlva fejhasogatóan hangosan szirénázó autók  haladtak felénk. Mi? Úr Isten! Mi történt? Nem tudom pontosan, hogy mi van most velem.
Leparkoltak, kiszálltak , és gyorsan benyitottak. Az egyik autóból egy hordágyat toltak ki, és a benne lévő utasok- azt hiszem a mentők- ráfektettek és visszatoltak . Nem tetszett ez nekem. Tudtam , hogy elvisznek, és nem táncolhatok a versenyen. De mégis biztonságban éreztem magam. Égtem, lángolt az egész testem. Apa , a hangjából ítélve nagyon ideges volt.
-  Magát is el kell vinnünk. Meg kell figyelnünk, hogy biztosan nincs -e semmi baja. A lánya valószínűleg kómában van, és nem hall semmit. Nem is lát. De most kérem, jöjjön velünk....
Mi? Én mindent hallok! Nem lehetek kómában! Az lehetetlen! Látni is láttam eleinte, de most már egyre kisebb nagyobb fekete foltok tűnnek fel a szemem előtt. Elindultunk. Zörög alattam a kocsi. Nem hiszem el. Biztos, hogy valami szörnyűséges dolog történt. Nem fogom kibírni. Csöveket dugtak rám, majd valami maszkot a számra. Nem jut eszembe a neve.. Ó, azt hiszem lélegeztetőgép. Jesszus, Isten! Na, elég a drámából. Minden rendbe lesz.
Iszonyatos sebességgel haladhattunk, úgy éreztem, majd kifut alólam, az autó, de már nem láttam semmit....
Tíz perccel később olyan érésem volt, mintha elaludtam volna. Majd mintha felkeltem volna kicsivel később. Majd megint elaludtam, és megint felkeltem... És ezt vagy ötször eljátszottam. De tudtam , hogy ez hülyeség. Mert sosem láttam semmit, hogy kelhettem volna fel!?
........
Nem is éreztem az idő múlását, de arra az elhatározásra jutottam, hogy biztosan álmodom. Ez csak egy hülye kis álom, úton vagyok a versenyre , és majd Apa felébreszt , ha odaértünk. Igen, ez a legmegfelelőbb magyarázat.
Mind ez idő alatt , amíg ilyeneken járt az eszem, nem figyeltem a külvilágra. Viszont, most hogy nagyon erősen koncentrálok, mintha lépteket hallanék.
- Úristen! Siettem ahogy tudtam! Hogy vagytok! Mi történt pontosan? Semmit nem értettem...
- Ó, de jó hogy itt vagy! Az orvosok szerint Collin kómában van, de bízok benne, hogy tévedtek, és csak egy kisebb ájulásról van itt szó!  Én teljesen jól vagyok , csak egy kisebb ágyrázkódás, és bokaficam .Emily nagyidat nem tudtam elérni. Nem tudod mi van vele? És anyád dolgozik? Ő is ki van kapcsolva! Ha te sem vetted volna fel, itt őrülök meg!
Majd a léptek felém közeledtek. A  hangokból nem tudtam rájönni, hogy i folytatja a beszélgetést. Biztos rá tudtam volna jönni, de még gondolkodni sem volt erőm...
Egy kéz az arcomat simogatta. Majd puszit nyomott a homlokomra. Ez a puszi ismerős volt... Ennek a szájnak az érintése a homlokomon ismerős volt.... Ez az a fajta "Nyugi Hugi, nem lesz semmi baj" puszi. De ki is ő? Nem emlékszek...
És hol is vagyok? Mit keresek itt? Ki is vagyok én? Már semmire sem emlékszek...

2.rész

-Brrr! Brr!
- Ó istenem! - Még a szememet sem nyitottam ki, a sötétben tapogatózva nyomtam ki az ébresztó órát. Nincs kedvem még felkelni. Túl korán van…és most a tánchoz is fáradt vagyok. De egy bizonyos. Most fel kell kelnem. Mert este verseny, addig pedig még próba is van.
Jó. Ezzel a ghondolatmenettel tíz perc ment el. Nagyon kell sietnem.

Felvettem a dresszemet, a fekete tütüt, és a spiccipőt. Futottam le a pincével összekötött nagyobb helyiségbe,  amit táncteremnek alakítottunk ki.A tanárom hamar meg is érkezett, és elkezdtük a kemény próbát.

Zsöté, plié, spicc! Triplatúr!
És ismétel!!!
Hallottam, de nem tudtam megcsinálni.
Teljesen szét voltam szórva. Már előre tudtam, hogy ez a verseny nem fog sikerülni.

Összpontosíts! Összpontosítanod kell! Hallottam magamban.
A francba. Mindent megfordítottam. Ezt nem így kellett volna.

- Jó! Akkor most tartunk egy kis szünetet! - mondta nagyon mérgesen a tanítóm - Ilyen rosszul még sosem teljesítettél.
- Ahh. Tudom. Rossz napom van. Alig tudtam felkelni.
-Ilyen sületlenségeket nem is akarok hallani. Na szedd össze magad és kezdjük újra.

Hát a szünet után semmi se ment jobban. Sőt ha mondhatom, a teljesítményem még  lehangolóbb volt.
Reméltük a versenyen majd minden jobb lesz.

Hazaszaladtam ebédelni. Apa is elkészült, majd elindultunk a több órás útra.  Apa tiszta ideg volt. Megszokta már , hogy minden versenyen jól teljesítek. De most a tánctanárom elmomdta neki, hogy ma próbán semmi sem ment. Egész úton csak szidott. Megállás nélkül beszélt.
- Apa ! Inkább az útra figyelj, az isten szerelmére!
- Kislányom! Tudom én mit csinálok!
Párszor persze hirtelen másik sávba siklottunk, de apa szeencsére mindig visszakapta a kormányt.

Már nagyon vártam a versenyt. Csak a táncra és a zenére öszpontosítottam. Mp3 lejátszón a Hurt című számot hallgattam, ami az egyik kedvencem. Na igen. Teljesen belemerültem. Majd egyszer csak apa kiáltását hallottam. Előrenéztem. Egy őz futott át az úton. Mire fel tudtam fogni, hogy mi  is történt most , apa kocsijának az orramár a fában volt..

Írói közzététel

Jelentkeztem egy blogversenyre! Szeretném ha szurkolnátok nekem! :)

Írói megjegyzés

Heló! Bocsi, hogy ilyen régen írtam, csak táborba voltam az első rész után, utána meg nem volt sose időm, meg az iskola is megkezdődött. Innentől minden megy a régi kerékvágásban, szépen sorban jönnek a részek. Mégegyszer bocsánat! Köszönöm a figyelmet!
Panna